Ég a gyertya, ég...vasárnap

Egyszerű ovis adventi ének az 'ég a gyertya ég' dallamára.
Ezt az első vasárnap, az első gyertyagyújtáskor énekeljük...,

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék,
szíveinkből a szeretet
ki ne aludjék.

ezt a második vasárnap...,

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék,
szívünkből a rosszaság is
kitakarodjék.

harmadik vasárnap...,

Ég a gyertya ég,
nő a fényesség,
sötét Földhöz a fényesség
egyre közelébb.


majd az utolsó gyertyagyújtásnál a negyedik éneket.

Ég a gyertya ég,
az adventi négy,
azt lobogják, azt hirdetik:
Jézus üdvözlégy!

Szent Mihály főangyal

A legenda szerint miután Isten megteremtette az angyalokat, közölte velük igéjének személyes egyesülését az emberrel. Ezt a legfőbb angyal, a fény hordozója, Lucifer magának kívánta. Ezzel magyarázható Lucifer gyűlölete, aki fellázadt az Isten ellen, és olyan akart lenni, mint az Isten. Mivel több angyal is Lucifer pártjára állt, harc kezdődött az égben.

A hűséges angyalokat vezető főangyal letaszította az égből Lucifert a pokolba. Így lett Szent Mihály arkangyal az egyház védelmezője, a mennyei seregek fejedelme, a hit angyala. Őt tartják a hűség, az alázat, a halál, és más utolsó dolgok védőjének is. Ezért ő a hét utolsó napjának, a vasárnapnak is angyala, és a nap utolsó órájának, az éjfél előtti órának.

Szent Mihály egyike annak a hét főangyalnak, akik Isten trónja körül állnak. Közülük háromnak a nevét ismerjük: Mihály, Gábor, Rafael. Mihály lett a mennyei seregek vezére, ezért ábrázolják őt lovagnak, páncélos vitéznek, aki lándzsájával ledöfi a sátánt. Szent Mihály ott van a haldoklók mellett is, segíti őket, elkíséri a túlvilágra, innen a szókapcsolat: Szent Mihály lova. A tisztítótűzben vigasztalja a szenvedő lelkeket, és ő teszi mérlegre az ember jócselekedeteit és gonoszságait.

Hol Krisztus társaságában, hol pedig önállóan, két kezében karddal, lába alatt a sátánnal, mérleggel jelenik meg a középkori templomok, kápolnák kapubejárata fölött, bent a diadalíveken, szentségtartókon, festményeken.

Ünnepnapja: szeptember 29.

Sarlós Boldogasszony

A kereszténység a XIII. századtól július 2-án a „nehézkes” Máriának, a Jézussal terhes Szűznek Erzsébetnél, Keresztelő Szent János jövendő anyjánál tett látogatását (latinul Visitatio) ünnepelte. Az ünnepnap megválasztásába egy kis hiba csúszott. A szóban forgó esemény idején az evangélium szerint Erzsébet a szülés előtt állt (Lk 1,39–56), fia születését azonban már az ősegyház 8 nappal korábban, június 24-én megünnepelte. Ez lehet az oka, hogy a XVII. század derekától az ünnepet törölték a hivatalos római naptárból, de mivel a nap az aratás kezdetére esik, a közelmúltig jelentős dátum maradt, persze nem eredeti tartalma szerint, hanem aratóünnepként. Nálunk, hogy a többi Mária – („ősmagyarul” Boldogasszony) – ünneptől megkülönböztessék, a Sarlós Boldogasszony nevet kapta. Népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, ahogy a kalendárium előírta volt, hanem e Boldogasszony-ünnep másnapján.
Pálnagy Zsigmond: Aratás

Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek.


Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek és imát mondtak. A munkát a föld szent, keleti sarkában kezdték (napkelet!), az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne tudván tudatlan a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint sarlóval az asszonynép aratott, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét.




Közvetlenül ebből ered, hogy a nép szimbolikus szemléletében a Szűzanya arat; Fiára hagyja, hogy gyűjtsön, és a búzát a konkolytól elválassza (Mt 13,26–30).
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)

Szép Ernő: Kaszálnak
Három legény gyönyörűen
Egymás mellett jár a fűben.

Egyet lépnek, egyet állnak.
Ők így járnak, mert kaszálnak.

Három kasza együtt villan,
A fű közé együtt illan.

Hull a fű, hull balra, balra,
Ahogy a kaszás akarja.

Oly szépen hull, olyan lágyan,
Úgy elfekszik szép sorjában,

Mintha álmos volna, vágyna
Leborulni puha ágyra.

Nékem ez oly nagyon tetszik,
Nézném, nézném késő estig.

Erdélyi szokásból merítve...

Már abban a korban vagyok, hogy nékem már igencsak nem állít senki májfát. Így tehát hagyatkozom a régi hagyományok felidézésére és egy pár sk.(saját-készítésű) fotó kiegészítésével.
Májusfa-állítás – Bulbuk Jóska bácsi mesél

Legénykoromban, de valószínűleg már a régebbi időkben is a fiatalok a május kezdetét egy nagyon szép szokással ünnepelték meg.

Április utolsó éjjelén a fiatalemberek éjjelizene kíséretében májusfát helyeztek el a kedvesük kapujában. Ez úgy történt, hogy néhány fiú, vagy egy baráti társaság összeállt, megfogadtak egy zenészt, és az előzőleg beszerzett virágzó, zöldellő faágakkal (ez lehetett a májusfának nevezett fa ága, vagy bármilyen szép faág), vagy egész fákkal éjfél után sorra járták mindenik fiú kedvesének házát. A kapura vagy az udvaron egy alkalmas helyre odarögzítették a szerelmes fiatalember által hozott faágat, szalagokkal feldíszített fát, majd a zenész elkezdte húzni. Az egyik legkedveltebb nóta ez alkalomra az volt, hogy „Szeretnék május éjszakán letépni minden orgonát…".

A legények addig vártak, míg a lányos házban a behúzott függöny mögött meg nem gyúlt egy szál gyufa. A lány természetesen már várta az éjjelizenét, s az előzetesen kikészített gyufával nagy köröket leírva a levegőben jelezte, hogy tudomásul veszi és köszöni a figyelmességet. Ha a fiatalok között már komolyabb volt a kapcsolat, a szülők behívták pár percre a szerenádot adókat és itallal, süteménnyel kínálták őket.

Vankóné Dudás Juli néni képe



Persze egyfajta versengés is volt a fiatalok között e szokással kapcsolatban. Az a fiatalember volt a legkiemelkedőbb, aki a legnagyobb májusfát állította, s akinek leghosszabb ideig húzta a cigány. A lányok is szívesen dicsekedtek a néha bizony nehezen eltakarítható óriási májusfával. Ha a lányok közül valakit meg akartak büntetni valamilyen rajtuk esett sérelem miatt, kivágott tüskés vadrózsabokrot tűztek a kapujára.

Nős férfiak köreiben is szokás volt éjjelizene adásával kifejezni párjuk iránti ragaszkodásukat ezen az éjszakán, de náluk a májusfa-állítás elmaradt.

Nagyon szép és gyengéd hagyomány volt ez, mely által a fiúk újra és újra szerelmet vallottak kedvesüknek. Akkoriban mások voltak a fiatalok, a lányok nőkhöz méltóan tudtak viselkedni, a fiatalemberek pedig sokkal jobban tisztelték a lányokat, mint manapság, és május éjszakáján elegánsan, úriember módjára mutatták ki érzelmeiket. Aki nem akart kihívóan viselkedni, kedvesének egy cserép illatos fehér violát tett az ablakába.

Ez a különleges virágzó fa a szomszéddal közös kerítés vonalában nevelkedik. Most hogy virágzik és az illata elárassza a környékünket, kíváncsi lettem nevére, származására, ime ezt kutakodtam ki:
Májusfa (Padus avium)

Kelet-Ázsiában honos fa. Ártéri erdőkben vadon is megtalálható. Fő dísze április-májusban fehér fürtökben nyíló virágai, melyek az egész fát beborítják. Zöld levelei fényesek. Nedves élőhelyet kedvel, napos, félárnyékos fekvésbe ültessük.

Vissza jönnek a harangok...

Különböző vidéken az a szokás, míg a "Harangok Rómába mentek." idején nem harangoznak.
Délidőben kisfiúk kereplőkkel masíroznak az ablak alatt, forgatják veszettül a fanyelves szerszámokat, és kiáltoznak, zajt keltenek. Talán a leselkedő rossz lelket űzik ki a faluból, az utcákat többször bejárják. Nem maradt ki egyetlen porta sem a nagypénteki varázslásból.
Holnap az az nagyszombaton kereplőkkel végigjárják még néhányszor a falut, de estére a körmenet után visszajönnek a harangok Rómából, és ünnepélyesen zengik majd, hogy Krisztus feltámadott.

A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Ehhez több hiedelem kapcsolódik – egyik szerint a felkelő nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka, a másik szerint aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképező bárányt a zászlóval.

E iniciálé: Körmenet
Magyar Helikon/Corvina, Budapest, 1980, 79. oldal.
Országos Széchényi Könyvtár, Budapest



Jézus Krisztus föltámadásának nem szorosan vett liturgikus ünneplése Közép-Európában a 17. századtól. - A katolikus megújulás részeként fölelevenítették a kk-ból az Oltáriszentség fölemelését a szt. sírból (→föltámadási szertartás), és a Jézus keresése helyett szentséges körmenetet kapcsoltak hozzá. Mo-on már 1625: az esztergomi rituáléban megtalálható, szokása ma is él. A kivonul a templomból. A föltámadt Krisztus szobrát, az „Alleluja-szobrot” egy „érdemesebb” férfi viszi: Miskén az, aki a passióban Jézust énekelte; Bácsalmáson, Borotán, Dávodon, Kecelen, Mezőkövesden a bíró, Szilben a harangozó, Hosszúhetényben a kisbíró, Szarvaskőn a templombíró, Nagybörzsönyben a legénybíró. A legtöbb helyen a húsvéti gyertyát is viszik a körmenetben. A baldachint és a lámpákat vinni külön tisztség, régebben az Ipoly mentén házasulandó legények, napjainkban az egyházközs. képviselőtestület tagjai viszik. A végén az Alleluja-szobrot az oltárra v. külön tartóra helyezik, s ott marad Áldozócsütörtökig. A körmeneten való részvételnek megvoltak az öltözködésben is megnyilvánuló szokásai. Jászladányban és Tápén pl. még a legidősebb asszonyok is fehér ruhában, Bélapátfalván fehér kendőben vettek részt. Városmiskén a 20. sz. elején a leányok derekukra fehér szalagot kötöttek, hajukat kieresztették, Kalocsán viszont bekötött fejjel illett megjelenniük. Napjainkban városon is szokás az ablakba égő gyertyát tenni a ~ útvonalán, s minden résztvevő lehetőleg égő gyertyát visz a kezében.

A harangok Rómába mentek...

Kíváncsi kutakodásaim közben egy 2005. évben Katona István cikkére akadtam, most megosztom Veletek. Úgy gondolom, most is találunk benne ismeretlen információt.

A harangok Rómába mentek

Anyai dédnagybátyám kanonok volt. Hajlott kora ellenére akkor, amikor én még lassacskán eszmélgettem, egy-egy vasárnapi szentmise utáni közösen elfogyasztott ebéd alkalmával mindig arról beszélt, újra kellene tanítani a magyarokat ünnepeik, szokásaik megtartására, mert különlegesen fontosnak tartotta azokat. Egyszerűen más állapotba kerül az ember a közösségen belül, ha a megszokottól, a hétköznapoktól eltérően viselkedik. Mert az ünnep kötelez! Kötelez a hagyományok megtartására, továbbéltetésére, kitép bennünket a szürkeségből, színt, örömet hoz az életünkbe. Megtartó ereje van! Felháborítónak tartotta, hogy az idegen kultúrák minduntalan ránk telepednek. Értelmezése szerint már az is nagy bűnnek számított, hogy a hónapjaink nevét sem tudjuk magyarul. És folytathatnám megannyi lázadozását, felháborodását, amelyeknek hol visszafojtott csendességével, hol pedig a szószékről mennydörgő hangorgánumával adott nyomatékot. Mindez még a múlt század hatvanas éveinek elején történt, amikor ugye még merőben más világot éltünk.
Ma, amikor már érett férfikorban vagyok, értettem meg a kanonok úr agg lázadásait úgy istenigazából. Bivaly nagy erővel tudnám már a fájdalmas igazságait a világba tele torokkal beleordítani, hogy megszégyenítőnek tartom azt a szellemi nihilt, azt a semmitmondás művészetét, amely mint szenny és mocsok ragad ránk, fojtogat bennünket hit nélküli életünkben! Ahol a hatalmasok minduntalan visszaélnek hatalmukkal, akkor is, ha tudják: népükért esküdtek Isten és ember előtt. Ugyan elmondja-e valaki ma felnövő fiataljainknak, hogy Szent György havában van a nagyböjt és húsvét? Hogy nagyhétben van nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap.

Mert már csak a húsvéthétfő, az öntözködés az ismert és fontos számukra. A megváltó halála és feltámadása belefullad a nyuszik ünnepébe és az alkoholba! Hát itt tartunk ma. Olyan jó lenne, ha nem kellene leírni, miért mennek a harangok nagycsütörtökön Rómába! Olyan jó lenne, ha nem kellene leírni, hogy azért locsolkodunk, mert a zsidók vízzel öntözték azokat az asszonyokat, akik Jézus feltámadásának hírét vitték, vagy mert a víz termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a locsolkodásnak! Mert nagyszombat a tavasz, a természet megújulása, az ember megtisztulása, asszonyaink nagytakarítása. Húsvétvasárnap Krisztus feltámadása. Egyre kevesebben tudunk már az ételszentelésről, Jézus-keresésről, határjárásról, kakaslövésről...
Ha már minduntalan kritizálom fiataljainkat tudatlanságuk s érdektelenségük miatt, elgondolkodhatunk azon is, hogy mindezeknek a hiányosságaiknak a bűnösei alapjában véve mi vagyunk. És elgondolkodhatnának egyházi és világi méltóságaink is, mert nekik is illenék ismerniük a liturgikus nagycsütörtöki lábmosás történetét, mert ez a szokás évszázadokon keresztül szerepelt az egyházi szertartásokban is. Magas rangú főpapok és királyok mosták meg ilyenkor tizenkét koldus lábát, aminek az volt a célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat.

Nagyszombat

Novák Péter FELTÁMADÁS
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.

Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette.

A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.