Visszatekintés...

Szőnyi István: Zebegényi temetés

Kunt Ernő Az utolsó átváltozás című esszéből ( részlet )
A paraszti kultúrának tagjait gyakran érik a halállal kapcsolatos, változatos megformálású, megjelenítésmódú figyelmeztetések: dalok, balladák, mondák, hiedelemtörténetek, mesék, zenei élmények, táncok, szokások, cselekvések, gyülekezések, vizuális ábrázolások stb. formájában. E kifejezések között azonban ritkán találkozunk a tartalom közvetlen, tételes kifejezésével. Például azt a tényt, hogy „minden ember halandó”, ritkán mondják ki – legfeljebb az öregek egymás közt –, de állandóan erre figyelmeztet – s egyúttal ezáltal fegyelmez – például a temető látványa, különösen azon falvakban, ahol a település legtöbb pontjáról jól látni azt. Egy temetésen a legritkább esetben mondják ki azt a tényt, hogy „a megboldogult halála az emberi élet természetes velejárója”, hogy „hozzátartozóinak, az életben őreá utaltaknak mielőbb biztosítaniuk kell megélhetésük új módját”, hogy „a rokonsági, szomszédsági kiscsoportokban fokozott együttműködéssel az elhunytat mintegy pótolni kell”, s hogy „a faluközösségnek ügyelnie kell arra, hogyan alakulnak ennek a csoportnak az újjászerveződési kísérletei, hiszen sikerességük az egész faluközösség belső egyensúlyára hat” – mindezt tehát ilyen tételesen nem fogalmazzák meg, de ezek kifejezésére, megértésére, elfogadtatására irányul az egész hagyományos temetkezési szokásegyüttes.

Érvényes ez a megfigyelés a kultúra legkülönbözőbb területeire is. Például az olyan mindennapi munkaeszköz, mint a kapa vagy ásó, a közismert Ásó, kapa, nagyharang válassza el őket! szólásban, illetve közkeletű szövegek vagy párosítódalok állandósult szövegzáró formulájaként – jelképes értelmet nyer. Azt a kívánságot fejezi ki, hogy az ifjú házasok vagy összeénekeltek új, páros élete hosszú legyen, s csak a halál választhassa el őket egymástól. Ez a szerencsekívánság annyira ismert, hogy eredeti jelentése, illetve az az esemény, amelyre vonatkoznak, rendszerint nem is tudatosul sem a kimondókban, sem a hallgatókban. Az alapjelentés akkor ismerhető fel és érthető meg, amikor valaki részt vesz egy temetésen, s látja, amint a sírba eresztett koporsóra a katolikusoknál szakadatlan harangzúgás közepette hányják a földet.

S hogy ezeket a mindennapos szerszámokat hogyan használják a különös – szakrális – eseménynél, arra példának idézzük a pányoki (Abaúj megye) szokást. Itt ugyanis a sír behúzása után, a koszorúk elhelyezése előtt, a sírásók a friss sírhantra keresztbe fektetik szerszámaikat. A szerszámokból így formált időleges jellel – az apotropeikus, gonoszűző alapjelentésű kereszttel – mintegy lezárják a sírt, így is hangsúlyozva az élők és a halott között immár véglegessé vált elkülönülést.

Az ásónak, illetve az ásásnak más irányú szimbolikus jelentését mutatja az az országszerte ismert, az Őrségben feljegyzett hiedelem, amely szerint halottak napján, illetve hetében nem szabad, sőt tilos ásni, kapálni, szántani, azaz a földet bolygatni. Nyilvánvalóan annak a vélekedésnek analógiájaként, amely szerint a föld nem más, mint a halottak pora, illetve nyughelye. Egy alapvetően földművelő társadalom számára – a külső megfigyelőnek úgy tetszhet – aligha találhatni ellentmondásosabb tilalmat. A mindennapi tevékenység mégis azáltal válik különös jelentőségűvé, jelképessé, hogy egy tilalom a kultúra sajátos területével – a halottkultusszal – szakrális-szimbolikus megfelelésbe állítja. E tilalom révén a mindennapos alapvető gazdasági tevékenység egy sajátos jelentéstartalma nyilvánul meg s aktualizálódik. Mindehhez még hozzátartozik a tágabb kontextus: az a tény ugyanis, hogy a halottak ősz végi ünnepe a termények betakarítása utáni időre esik, mikor már nem bolygatják a földet.

Mindenszentek (november 1.) és halottak napja (november 2.). Az előbbi a katolikusok, az utóbbi a protestánsok számára a halottak emlékezetének évenként ismétlődő nagy ünnepe. Hagyományőrző katolikus vidékeken magát az egész november hónapot is halottak hónapjának tartják, amikor is illő a halottakért misét mondani, s róluk a napi élet során is megemlékezni. Azt a hetet, amelyikbe e hónap második napja esik, protestáns vidékeken is a halottak hetének mondják.

A halottak napja alkonyattól alkonyatig tart, ezért már a hónap első napjának estéjén szokás felkeresni a sírokat. E nap estéjét általánosan halottak estéjének nevezik. Ezen a napon emlékezik meg az élő hívek közössége, azaz a küzdő egyház a szentek közösségéről, azaz a dicsőséges egyházról; a halottakról, a tisztítótűzben szenvedőkről, azaz a szenvedő egyházról. E nap a katolikus egyház számára a saját – élőket és holtakat egybefogó – transzcendens egységének kinyilvánítása. Parasztságunk számára – az egyházi vonatkozásokon túl is – mélységesen átérzett ünnep ez: élők és halottak összetartozásának áhítatos alkalma.*

Napokkal; hetekkel előbb, ahogyan az őszi betakarítási munkák engedik, megindul a készülődés a holtak ünnepére. Falumunkájával, közmunkával kitakarítják a temetőt, elégetik a gazt, a kidőlt, elkorhadt sírjeleket a sírba ássák vagy szintén eltüzelik. A családok hozzátartozóik sírjait felkeresik, megtisztítják a nyáron át elburjánzott gaztól. Helyreállítják a hant formáját. Letisztítják a sírjelet, újrafestik, reparálják.

Odahaza is folyik a készülődés: koszorúkat szereznek be, mécseseket készítenek, vagy gyertyákat hozatnak. Csíkdelnén (v. Csík m.) halottak napján sütik a halottak lepényét, amelyet a szegényeknek szánnak.* A halottak napján – de általában haláleset, temetés alkalmával is – tilos a kenyérsütés a házban. Lepényt, lángost azonban szabad készíteni. Így érvényesült a halottkultusz konzerváló tendenciája, így tartott fenn egy archaikusabb ételkészítési eljárást. Országszerte ismert tilalom szerint a halottak hetében tilos volt kenyeret sütni, mert rossz ízű lenne. A szegényeknek szánt kóduskalácsot, mindönszentök kalácsát, kódustuborékot épp ezért már október utolsó napjaiban megsütötték.

De halottak napján sok az egyéb tilalom is. Elsősorban tilos a földben, a földdel dolgozni, a halottak porát bolygatni. Aki nem tartja meg, az hóttetömet kap. Tilos továbbá varrni, mert minden öltéssel a halottak testét szurkálják, meg. Nem szabad káposztát eltenni, mert megromlik. Nem szabad aprófát vágni, mert a végtagok megbénulnak.

A nap ünnepi része délután kezdődik. Katolikus vidékeken a templomban gyülekeznek a hívek, ahol valamennyien részt vesznek a halottak üdvéért tartott misén. Sok helyütt – így például Szajánban – a templom előterében, a cinteremben várakoznak a szegények. Itt adják át nekik a begyűlők a kalácsot, terményt, lisztet. Gyakran maga az egyház gondoskodik a gyűjtésről és a méltányos elosztásról. A mise végeztével a falu népe a temetőbe megy, nemritkán körmenetben. A Borsod megyei Szentsimonyban egész processzióval keresik fel a temetőt. Mezőkövesden régi szokás, hogy a temető kapuja előtt szinte sorfalat alkotnak a falu és a környék szegényei, rokkantjai, koldusai. A temetőbe menők itt adják oda a nekik szánt kalácsot, tojást, bort, újabban pénzt. Ez alkalommal hívják meg a módosabbak a szegényeket az elkövetkezendő napok valamelyikére: a szegények étetésére. Erre valamelyik délután kerül sor. A meghívottakat főtt étellel, itallal s egy-egy számukra készített cipóval kínálják.

Katolikus vidékeken a temetőben járókat harangszó kíséri. Régen két-három órán át is harangoztak. De hagyománytisztelő helyeken ma is egy órán át szól a harang egyfolytában. Mátraderecskén úgy tudják, hogy míg az élők a temetőben vannak, azalatt a halottak hazalátogatnak. Ezért az otthon maradottak gyertyát gyújtanak az ablakban, tükör előtt, asztalon. A Karancs környékén úgy vélik, hogy a harangszó idején megnyugszanak a tisztítótűzben szenvedők.

Baranyában, Vasban a férfiak egymás után húzták a temetői lélekharangot. Ki-ki annyi verset, ahány halottja volt. A családtagok ünneplőbe öltözve közösen keresték fel hozzátartozóik sírjait. Koszorút, virágot, gyertyát helyeztek részben a sírhantra, részben pedig magára a sírjelre is. Hogy a hantokon való gyertyagyújtás mennyire fontos részévé vált – a katolikusok hiedelemmagyarázatainak átvétele nélkül is – a protestáns falvak halottemlékezetének, azt nemcsak a szokás átvétele, hanem elnevezése is tanúsítja. Hiszen az erdélyi református falvak mindenszentek estéjét világításnak mondják. Amíg elégtek a gyertyák, a felnőttek imádkoztak, az asszonyok a fájdalmas olvasót mondták a sír körül. Felidézték a halottakhoz fűződő emlékeket, vagy éppen egymás gondjairól beszélgettek, hiszen erre az alkalomra az időközben elszármazott, idegenben lakó családtagok is hazatértek, ha csak tehették. Az elődök sírja így egyesítette maga körül az élő utódokat. A magányos idős emberek, asszonyok vagy akinek még friss gyásza volt, ez alkalommal újra elsiratták kedves halottjaikat, fejfájára, sírkövére borulva. Teresztenyén a sír körüli feladatokat elvégezve az asszonyok gyakran gyertyával a kezükben közösen énekeltek, létániáztak. A gyerekek megtalálták a maguk kedvét a lobogó gyertyák bűvöletében, vagy szemet-szájat-orrot mutató, belülről gyertyával kivilágított töklámpással futkostak egymást ijesztgetve a hantok között.

Az erdélyi Mezőség központjában fekvő Széken ma is megtartják a szokást, amely szerint világítás délutánján a helybeli zenész cigánycsaládok együtt – zene- és énekszóval – elmennek a saját halottaikat felkeresni a görögkeleti templom melletti oláhok temetőjébe. Napszállatra érkeznek el a Temetőoldalhoz, a falu református lakosságának nagy temetőjéhez. Itt aztán bandákra oszolva várják a meghívásokat. Régi szokás szerint ugyanis az éven vagy a közelmúltban elhunyt legények, lányok, fiatal házasok sírjaihoz az apa, testvér sorra meghívja a muzsikásokat. Azok ott elhúzzák a halott kedves nótáját, rendszerint valamelyik lassú csárdást. Ilyenkor odagyűl a fiatalság is, s előfordul, hogy el is dúdolják a nótát. Ugyancsak hagyomány, hogy a világítás végeztével valamelyik szeg – rendszerint Fórószeg – táncházában cigánbált tartanak. Erre elsősorban a helybeli cigányság távolabb élő rokonai hivatalosak. Régebben magyarok kevéssé látogatták, ma azonban már a falu fiatalsága is begyűlik a táncra.*

Halottak estéjén országszerte felkeresik a hazájuktól távol elesett katonák, hősi halottak síremlékeit. Mezőkövesden a nagyobb iskolások feladata a jelképes sírok, a hősök sírjainak rendbetétele, díszítése. Az első világháború áldozataiért rendszerint a temetőn kívül, a település főterén, templomkertben álló emlékmű körül gyújtanak gyertyákat, s azt díszítik virággal. A második világháborúban elpusztultakért kevés helyen emeltek emlékművet. Az ő tiszteletükre a temetői feszület körül gyújtanak gyertyákat, virágokat. Mezőkövesden a hősök keresztjének nevezett feszület előtt tüzet raknak, s abba vetik a távol nyugvókért a gyertyákat. Újabban szokássá vált, hogy a második világháború keleti harcterein elhunyt katonák özvegyei a település szovjet hősi emlékművét virágozzák fel, körötte gyújtanak gyertyát. Teszik ezt abban a hitben, hogy talán a távol nyugvó magyar harcosok sírjaira is gondot viselnek az itt elhunyt szovjet katonák hozzátartozói.

Ha az útszéli, határbeli feszületek valamelyikét állító család tagjai élnek, akkor a keresztet is felkeresik e napon, gyertyát gyújtanak rajta. Ez rendszerint a nagylány feladata.

A temetőből hazatérve valamennyi családtag gyertyát gyújt az ablakban, az asztalon. Általában annyi szálat, ahány halottról megemlékeznek. Sőt sokszor az asztal alatt a földön vagy az asztal alsó keresztmerevítőjén. A fekvőbetegek, öregek számára sokszor az ágyuk mellett, kis székre állítják a gyertyákat. A gyertya a halottak ünnepének legfontosabb kelléke. Lángja: a világ világossága. Mátraderecskén úgy tartják, hogy amíg a gyertya ég, addig a halottak is világosságban vannak a föld alatt. Valamennyi családtag összegyűlik az asztal körül, s közösen, fennszóval imádkoznak halottaikért. Az imádkozás kezdetét és végét sok helyütt a templomi harangszó jelzi. Másutt addig imádkoznak, amíg a gyertyák el nem égnek. Mátraderecskén, Mezőkövesden úgy vélik, hogy imájuk alatt halottaik hazatérnek, köztük járnak, csak éppen nem látják meg őket. A házat ez alkalomra rendbe teszik, kitakarítják. Az éjszaka során hazalátogató elhunytak számára sok helyen asztalt terítenek, másutt csak vizet és sót készítenek ki az asztalra vagy az ablakba.

A gyertyát azé használják, mer a gyertyavilág a világ világossága. A gyertyát ennek a jeliben égeti a halottaknak, sőt az világít akkor is neki, mer a világ világossága. Ők mindenszentekkor világosságban vannak. Még a föld alatt is. És amikor kijönnek és mindig világosságba vannak, mikor minden síron annyi világ ég, hogy még kilenc órakor is mindig, még este is, mert olyan sokáig ott égnek.
(Mátraderecske, 1974)

A halál továbbra is megismerhetetlen marad. Az élet azonban megismerhető. A halál kihívása életünk egyszeriségére, megismételhetetlenségére figyelmeztet bennünket. Ennek tudatában kell megbecsülnünk sorsunk, minden megélt pillanatunk értékét. Erre int bennünket végsősoron A halhatatlanságra vágyó királyfi című székelyföldi népmese is.

V. rész
A megismerhető és a megismerhetetlen