Egy pécsi városi legenda és a valóság
2012. február 9. 18:42
,
Legutóbb frissítve: 2012. február 10. 10:00
Schüttler Tamás
Pécs |
Január közepén hunyt el uránvárosi otthonában a pécsi
„táskás hölgy”, dr. Bánki Endréné. Jellegzetes, különc alakját sok
kérdés, rejtély lengi körül. A napokban jelentkezett egy hozzátartozó.
Sok pécsit foglalkoztatott a közelmúltban, hogy
elhunyt a város egyik közismert arca, dr. Bánki Endréné dr. Fábián Györgyi – vagy ahogy sokan ismerhették, a „táskás hölgy”.
Most
a Dunántúli Naplónak írt egy közeli rokona, aki fellebbenti a fátylat a
január közepén elhunyt idős hölgy olykor tragikus életéről:
"Lányom egy reggel azzal lepett meg, hogy rég halottnak hit
nagynénémről írnak az interneten. Végigolvastam a cikkeket, a rengeteg
kommenttel együtt, és úgy éreztem, hogy meg kell írni a legenda
valóságos történetét, már csak azért is, mert a valóság nem
illúzióromboló.
A fotó 1960. júliusában készült, a pécsi egyetem
jogi karának aulájában, a diplomaosztón. A fotó bal szélén az első
sorban dr. Fábián Györgyi
A szatyros hölgy, dr. Bánki Endréné, lánynevén Fábián Györgyi
1930-ban szülei egyetlen gyerekeként jött a világra Szekszárdon.
Édesapja, dr. Fábián Ármin – eredeti nevén Fleschl – zsidó származású
orvos volt, édesanyját Paulának hívták. Gyerekkoromban, az 50-es évek
elején még találkoztam Györgyi szüleivel.
Szekszárdon laktak, egy elegáns villaszerű házban, s ami meglepő volt
a számomra: Fábián doktor magánrendelőjében működő röntgengép is volt.
Györgyi nagyszülei mind anyai, mind apai ágon Szekszárd környéki gazdag
borkereskedők voltak. Innen is, meg az orvosi praxisból is származhatott
a még a háború után is jócskán érezhető jómód, városi kertes villa,
viszonylag jelentős méretű szőlőskert, présház. Az értékes bútorok,
képek, műtárgyak jó része 1944-ben ki tudja kihez vándorolt. De a háború
után is szép polgári enteriőrt hordozott a többszobás villa, amelynek
alsó szintjén volt a tüdőgyógyászati magánrendelő.
Egy évet töltöttek a föld alá bújtatva
Györgyi 14 éves volt 1944-ben, amikor a szüleivel együtt egy
megbízható szőlősgazda Szekszárd környéki birtokán egy földbe ásott
üregben húzták meg magukat. Jó lenne ennek a derék embermentőnek tudni a
nevét, de sajnos 68 év távolából nem maradt fenn semmi nyom A földbe
ásott üreg tetejére deszkák kerültek, arra föld, valami rejtett
levegőztető nyíláson át kaptak levegőt, éjjelente ételt, vizet. Közel
egy évet töltöttek ebben a rejtett üregben, és mindhárman megmenekültek.
De mindhármukban súlyos nyomot hagyott ez a közel egyévnyi föld alatt
töltött idő. Paula néni és Fábián doktor súlyos szívbetegek lettek, a
kamaszlány Györgyi elméje sérült. Már fiatal lányként érezhető volt,
hogy nem ép, állandó félelmek gyötörték. Az 1945 utáni években
elmegyógyászati kezelések után valamit javult az állapota.
Anyám testvérével, dr. Bánki Endre rendőrszázadossal 1947-ben
ismerkedett meg, aki akkor Szekszárdon dolgozott, és 1948-ban házasodtak
össze. Édesapám, Schüttler István volt az egyik esküvői tanújuk. Bánki
Endrét egyébként még 1944-ben Mauthausenbe hurcolták, ott szabadult fel,
és hazatérte után lépett be rögtön a rendőrséghez. Fábián Györgyi
koncentrációs tábori történetei tehát innen eredhettek. Bánkinak, mint
ahogy Györgyinek sem volt gyermeke.
Betegen is tanult, felfedezték tehetségét
Bánki Endre 1949-ben Pécsre került, a házaspár ott telepedett le.
Györgyi állapota hol jobb, hol rosszabb volt, mindig extravagáns
külsejével, sokszor egzaltált viselkedésével hívta fel magára a város
figyelmét. Én nagyanyámmal, Bánki Endre édesanyjával kisgyermekként
nyaranta pár hetet Pécsett töltöttem, egy lakásban velük, és érzékeltem,
hogy Györgyinél valami nincs rendben, már amennyit egy gyerek ebből
érzékelni képes. Időnként a kanapén összegömbölyödött, fekete lepellel
takarta be magát, ha bejönnek, ne lássa meg senki, hogy a szobában van.
Félelmei időről időre előjöttek. Egy jobb periódusban férje, akinek
komoly összeköttetései voltak a városban elintézte, hogy befejezze az
általános iskolát, majd a dolgozók gimnáziumában rövidített idő alatt
leérettségizett. Sőt, beiratkozott a Pécsi Egyetem Jogtudományi Karára.
Közben egy tehetségkutató versenyen felfedezték, hogy kiválóan fütyül,
operaáriákat éppúgy, mint slágereket. Néhány alkalommal füttyművészként
fellépett a pécsi rádióban.
Súlyosbodó tünetek, félbemaradt kezelések
Másodéves joghallgató korában szívinfarktusban meghalt az édesanyja.
Ez a családi tragédia súlyos elmetüneteket váltott ki, a halál tényét
összekapcsolta az üldöztetéssel, s valóságként élte újra az 1944-es
eseményeket. Súlyos paranoid skizofrén tünetei jöttek, beszállították a
pécsi elmeklinikára, ahol elektrosokkal, inzulin-blokkal kezelték.
Orvos édesapja azonban képtelen volt tudomásul venni lánya egyre
súlyosbodó betegségét, orvosi tekintélyét felhasználva saját
felelősségére kihozta az elmeosztályról. A félbemaradt kezelések azonban
többet ártottak, mint használtak. Ettől a pillanattól kezdve egész
élete a fantomokkal való küzdelemből, a mérgezések elleni
óvintézkedésekből, az őt ért vélt támadásokkal szembeni
beadványszerkesztésekből állt.
Jogi tanulmányait végül 1959-ben fejezte be, jogi doktor lett.
Pécsett minden létező jogászi állást megpróbált megpályázni, de addigra
külseje, zavaros beszéde, viselkedése, mindenekelőtt a sokszor
tíz-tizenöt kilós magával cipelt szatyrai, meg városi színfolttá válása
lehetetlenné tette, hogy dolgozzon. Férje megadóan tűrte viselkedését,
ha nagyon rossz, elviselhetetlen állapotba került, akkor bevitte a pécsi
klinikára, több ízben a SOTE Nyírő Klinikájára, de állapotán érdemben
már nem tudtak változtatni.
Rögeszméje volt, hogy meg akarják mérgezni
Nagybátyám Györgyi állapota miatt nagyon nehezen, mondhatni
akadályozottan tudta húgával, édesanyámmal, és a család többi tagjával
tartani a kapcsolatot. Györgyi meggyőződése volt, hogy mi is azok közé
tartozunk, akik el akarjuk pusztítani, meg akarjuk mérgezni,
fertőzéseket küldünk rá. Évente egy-két alkalommal látogattak hozzánk,
egy-másfél órát is nehezen bírt ki körünkben. Valójában attól is
rettegett, hogy esetleg rábírjuk férjét, hogy egy újabb elmeosztályon
történő kezelésre bevigye.
Azért vált Pécs utcáinak színfoltjává, mert amíg nagybátyám aktív
rendőr volt, a kapitányságon töltött munkaideje alatt nem akart az
Uránvárosban lévő lakásukban tartózkodni. Ugyanakkor a lakásban, a
hűtőszekrényben, kamrában semmilyen általa fogyasztott élelmiszert nem
mert otthon hagyni, sőt személyes fehérneműjéből is egy meghatározott
készletet magánál tartott, mivel úgy vélte, ezen az úton is
megmérgezhetik, megölhetik.
Soha nem fogadta el, hogy meghalt a férje
Számomra, de a szüleim, családtagjaink számára rejtély, hogy
nagybátyám miért viselte el a „szatyros asszonyt”, miért hagyta
őrültebbnél őrültebb cselekedeteit. Miért volt negyven éven át
gondozója, hűséges, szerető jó férje. Nagybátyám, amennyire egy
BM-alkalmazottnak erre lehetősége nyílt, még külföldi utakra, a Tátrába,
a jugoszláv tengerpartra, Bulgáriába is magával vitte. Györgyi az
idegen környezetben lényegesen elfogadhatóbban viselkedett. Dr. Bánki
Endre 1987-ben, 71 éves korában szívrohamban halt meg.
A legenda része, hogy Györgyi napokig rejtegette halott férjét a
lakásukban. A halálesettel egyidőben dr. Bánki volt kollégái a
rendőrségen intézkedtek Györgyi elmegyógyintézetbe szállításáról,
ahonnan viszonylag rövid kezelés után ismét kikerült. Akkor még élő
édesanyámon is kereste férjét, nem fogta, nem tudta felfogni a halála
tényét. A férje halála ismét előhívta a koncentrációs tábori
történeteket, rövid látogatásai alatt arról mesélt, hogy „Bandit”
Mauthausenben, Auschwitzban látták az elmúlt napokban, várta, hogy talán
kiengedik, ez ügyben is beadványokat írt bíróságoknak, az ENSZ-nek,
követségeknek.
A város odafigyel az extrém arcaira
Aztán édesanyám is elhunyt, még néhányszor felbukkant az anyámtól a
lányomra szállt lakásban, majd eltűnt a látókörünkből. Nem akart velünk
kapcsolatot tartani, az ellenségeinek tekintett bennünket. Abban
bíztunk, hogy talán egy szociális otthonban él, majd arra gondoltunk,
esetleg már elköltözött az élők sorából. Aztán az interneten olvasott
szatyros asszonyról szóló cikkében ismertük fel.
Íme a városi legenda valóságos háttere. A kommentekből azonban
kiderül egy fontos tanulság: egy város, egy kulturális és emlékezeti
közösség a rohanó világ, a részvétlenség megannyi ténye ellenére
igazából mégis figyel az extrém arcaira, a szatyros asszonyéra éppúgy,
mint a néhai pesti Füttyös Gyurira vagy Szeged, Debrecen ki tudja milyen
furcsa, háborodott, súlyos történeteket, történelmet hordozó
extrémjeire, bolondjaira. Vagyis mégis van bennünk némi tolerancia
háborodott lelkű társainkkal, még ha távolról is. Távolról! Mert
közelről, közvetlen életközösségben ez bizony sokkal nehezebb.
