Nevetni csak másokon tudunk...
Az irodalmi idõk kezdetén a vígjáték párban halad a szomorújátékkal, a vallásos színjátékkal. Az újabb, a sajátosan nyugat-európai irodalomban nehezen csatlakozott fel hozzá, késve találta meg a maga útját. A tragédiaíráshoz elég a lélek ismerete. A vígjátékhoz ismerni kell a társadalmat is. Nevetni csak másokon tudunk. A legharsogóbb kacajra a világ képtelensége indít bennünket.
Molière-ig a modern francia vígjáték csak afféle paraszt-tréfa és bakugrándozás. Ezt a mûfajt az õ félelmetes társadalom-ismerete emelte egyszeriben tökélyre. Ismerte õ persze az egyént is, az embert, de amit az emberek egymáshoz való viszonyáról elmondott, az már-már sok is volt vígjátéknak; ha jól odafigyelünk, valóban egyre-másra arcunkra fagy a mosoly.
1668-ban fordul a társadalom két új alakja, a módos paraszt és a megtollasodott polgár felé. Az egyiket Dandin-nek, a másikat Harpagon-nak kereszteli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése