A nő szeretete...

Alfons Maria Mucha (Ivančice, 1860. július 24. – 1939. július 14.) cseh festő, grafikus, díszlettervező.

A szecesszió egyik legnagyobb és legérdekesebb művésze, festő, grafikus, díszlettervező, iparművész, Jiří Mucha író apja.
Bár művészetét a szecesszióra jellemző kígyózó indák, stilizált növényi motívumok, buja vonalvezetés, szépséges nőalakok jellemzik, nem vallotta magáénak az art nouveau elveit, nézeteit inkább a szimbolizmussal rokonította.


És megteremtette a nőt - ALFONS MUCHA

Utoljára az előző századforduló Budapestje láthatott együtt ennyi művet Alfons Muchától, 1898-ban a Műcsarnokban 250 plakátot, pannót, nyomatot állított ki. Most éppen szemben, a Szépművészeti Múzeumban nyílt meg kiállítása, ennél jóval kevesebb művel, de a siker ezúttal is garantált.

Pedig ez a morva származású művész, igaz, jó iskolák után, de nem festő lett. Huszonévesen Párizsba ment, ott akart lenni, ahol a művészetben és a nagyvárosi életben abban az időben a legnagyobb változások mentek végbe, ahol az új művészet, az Art Nouveau útnak indult.

Árucikkeket reklámozó plakátokat és nyomatokat tervezett. Titka abban rejlett, hogy egy jó pillanatban ráérzett az akkor születő modern ember igényeire. Meglátta, hogy ami titkos vágyakat érint, az eladható. És rátapintott az üzleti élet férfias, racionális felszíne alatt az esendőségre, az irracionális, mesékbe és mítoszokba vonuló gyermeki félelemre, amire egyetlen hatásos írt ismer az évezredes tapasztalat: a nőt.
Nőalakjaiban kidolgozta a szecesszió egész eszköztárát: dekoratív háttérbe feszülő, íves testtartású vagy szobormerev figurák, kígyózó hajfonatok, ékszerként ragyogó részletek, virágmotívumok és egyiptizáló architektonikus keretek, legendák fél-lényei szelídülnek meg a központi alak környezetében. Világok tárulnak fel a jelképek tobzódásában, titkok nyílnak meg, miközben azért egyértelmű az üzenet: a vágyakozás tárgya itt áll a szemünk előtt.

Ennél több nem is kell egy terméknek. Mucha leányfigurái cigarettapapírt, likőrt, habzó sört és biciklit, vasúttársaságot hirdettek. Mindegy, mi volt a kezükben, vágyódó, távolba révedő tekintetük és az íjként feszülő test körül erotikusan megnyíló drapéria maga volt az ígéret, hogy amit kínálnak, az a földi paradicsom kézzel fogható darabja. Néhány évvel az első munkák után felfedezte magának Sarah Bernhardt ezt a különös képi világot, és ráismert benne a saját egyediségére. Ettől fogva Mucha plakátjai hirdették a dívát Európában és Amerikában, milliós példányszámban, mivel a sokszorosítás tömegtermékké tette. A századforduló utolsó nagy kísérlete a harmóniára Mucha grafikái révén jutott el a legszélesebb befogadó réteghez, dekoratív lapjai ott voltak az utcán, az áruházakban, éttermekben és kaszinókban, étlapokon és vizitkártyákon, kiállítási pavilonokban.

Pedig most, együtt a több mint száz plakáton, festményen, rajzon látszik igazán, hogy milyen lapos sémákkal dolgozott. A virágok, drágakövek, napszakok, évszakok allegóriájaként hajladozó figurák néhány alaptípusra visszavezethetők, az ívekbe vagy keretbe foglalt dekoratív háttér sokszor ismétlődik, a nyomatok színvilága szegényes, a témák sablonosak. Az összhatás mégis varázslatos. A marketingszemlélet ott lepleződik le tökéletesen, ahol elmarad: a Párizsban és Amerikában saját kedvtelésére készített szénrajzok és pasztellek egy egészen más nőalakot, egy romlott, tartásából kivetkőzött másik nőt mutatnak, expresszív vonalvezetéssel, zaklatott kompozíciókkal kifejezett kétségeket. A másik ellenpont is szépen megjelenik a kiállításon, az utolsó egységekben, az 1910 után hazatért Muchával, aki az egykori párizsi femme fatale-ból vonzó, ígéretes szláv nőalakot formált, s ezzel megteremtette a cseh nőideált. A háború alatt készült jótékonysági plakátjain ugyanez a lány megtört tekintettel, hazafias gesztusokkal, kissé darabos kivitelben tűnik fel.

Az üzleti szempont tehát politikai terepen is működik. A kiállítás pontos képet ad Mucha zsenialitásáról, amely nem festői látásmódjában, nem is az ábrázolás finomságában rejlik, hanem abban, hogy rátalált egy öröknek tűnő, legalábbis a divatnál jóval hosszabb távon működő ideálra és igény szerint tudta variálni.

Szerző:
Götz Eszter