2010. március 28., vasárnap

" Színház az egész világ....

És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... (Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín; fordította Szabó Lőrinc)
Shakespeare az emberi lét drámáját sűríti e monológba.


itt
A Színházi Világnap alkalmából, nehéz lenne bármely nagy sikerű színdarabot vagy színészóriásainkat kiemelni.


Még is megemlíteném a napokban láttam Töröcsik Mari, Kállai Ferenc, Garas Dezső főszereplésével a Noé bárkája c.Sándor Pál filmet. A filmbeli történetben megvalósult egy csoda, azok az emberek akik utálták egymást, kiszakadnak a gyűlöletből, és emberi közösségé formálódnak.


Végül is ezzel a Gyurkovics Tibor: A színész – meztelen (részlet)gondolataival emlékeznék meg ezen évfordulóról.

A színészt felöltöztetik.

Megszületik, mint egy ember. Botorkál, megy, mendegél, elbukik az óvodában, az udvaron, fölkel, továbbmegy, dúdol, reszket, alábbhagy, aztán kivirul, beleszeret kisgyerekekbe kisgyerekként, felnő, nagyosodik, kamaszhatárra érkezik, visszafelesel, legyint, belebolondul, józanodik – aztán megszületik. Akkor már színész.

Persze, járhat főiskolára, idomíthatják, kibújik az idomítás alól – azt hiszem, az a jó, ha kibújik az idomítás alól. Legtöbbször az a jó színész, aki a főiskola alatt használhatatlan. Vagy nagyon használható?

Mindenesetre meztelenül születik, mint szokott az ember. Jaj a felöltözötteknek! Vannak, akik az anyaméhből cilinderrel vagy parasztszoknyában buknak elő – sosem lesz belőlük színész. Kész kis cilinderesek, kész kis parasztszoknyások. Figurák. Látunk ilyet rengeteget. Jókat, rosszakat – figurák.

A színész meztelenül születik, mint a poronty. Kiteszik a küszöbre. (Régi hasonlatom, hogy költő és színész egy tőről fakad – ki befelé, ki kifelé. De biztos, hogy poronty. Biztos, hogy kiteszik a küszöbre. E nélkül a meztelenség nélkül nincs színészet – anyaszült meztelenség nélkül –, ahogy költészet sincs. Aki nem meztelenül születik a világra, abból se színész, se költő nem lesz. Gyakorolja bár a hivatását.)

Aztán felöltözik.

Saját, ideges belső lénye szerint hártyavékony én-ruhát vesz, önmaga páncélvékony lényegét magára dermeszti, magára olvasztja. És aztán erre veszi föl a ruháit. Ebben a meztelen páncélban benne van a szelleme, csontjai, alkata, hangja, ráforradt énje. A civil ember is felnőttnek akar öltözni – a színész önmagával öltözködik fel: hogy sok ruhát kibírjon a vállain.

@x által ajánlott oldalon találkoztam ezen szívmelengető sorokkal:
Születésnapi köszöntő

1 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

A színház, ó a színház ! Nagy szerelmem volt ! Hosszú évekig bérletes voltam – aztán kezdett (ez is) modernizálódni/minimalizálódni és én elhagytam Őt, mert abban a lemeztelenített formájában már nem szerettem... Pedig még ma is élénken él egy egy jelenet, vagy épp egy mondat az emlékezetemben („York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át…”) Ma már ritkán megyek s talán nem is csak a jegyárak miatt. Egy biztos, voltak nagy színészeink itt Pécsett (nem akarok kivételt tenni senkivel sem – ezért általánosítok csak) és voltak fantasztikusan jó előadások Rég volt, szép volt…..