„A zene felemeli a kezeinket"

- tanította. Átszellemülten, térdre ereszkedve, lebegő selymek alatt, megmozgatva a bennünk lévő gyermeki fantáziánkat, a zene minden rezdülését segítő kifejező- beszédes mozgással. Követői, csodákat éltek át, így sikerült a gyermekkorúakhoz közelebb kerülni, valami megfoghatatlan kötödés a zene és az inspiratív mozgás között. Ilyen érzést kaptam tőle.



Vasárnap váratlanul elhunyt Kokas Klára zenepedagógus, Kodály Zoltán tanítványa. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézetének nyugalmazott docensét nyolcvanegy éves korában, családja körében, az Egyesült államok-beli Arlingtonban érte a halál.
„Egyike volt a »nagy titkok tudóinak«. Megtanultuk Tőle, hogy a lélek mélyére ható, a transzcendens világot feltáró zenéhez nem a száraz tudományosságon át vezet az út, hanem az átszellemültségen és az inspiráción keresztül" - áll a Zeneakadémia Kodály Intézetének közleményében. A váratlan halálhírt mély megrendüléssel fogadták tisztelői, munkatársai és sok száz tanítványa itthon és külföldön, felnőttek és gyerekek egyaránt, akiket hosszú évtizedeken át életre szóló zenei élményekkel ajándékozott meg az elfogadásra, megértésre, toleranciára és odafigyelésre épülő nevelési módszerének segítségével.

Nádas Péter író megfogalmazásában Kokas Klára „a szó legősibb értelmében tanító. Varázsló, aszkéta, szent, aki nem pusztán tudását adja, hanem önmagát, teljes, kiművelt személyiségét."

Varázspálcája a zene volt, melynek segítségével óráin csodák születtek. Népdalokkal simogatta el a gyermeklelkek görcseit, Vivaldival, Bachhal, Mozarttal röptette őket magasba. Nem pusztán tárgyi tudást adott át, a lélek szabad szárnyalásának mámorát ismerhette meg, aki óráit látogatta.

Idehaza egyre kevesebbet tanított, külföldön egyre többet. Ahogy a zenei nevelés Magyarországon mind inkább háttérbe szorult, úgy fogadták egyre nagyobb kincsként tudását a világ boldogabb országaiban: Olaszországban, Svédországban, Görögországban, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban vagy éppen Ausztráliában. Anyanyelvét, a zenét a világon mindenütt egyformán jól értették.

„Amikor tanítok, ünnepeket teremtek. Aprócska ünnepeket, hiszen nincs minden nap karácsony, és névnap is csak egy az esztendőben. De a születés már sűrű ünnep: én, te, ő más napokra emlékezhetünk, és megint más órákban születik a párduc, az elefánt, a mókus, a rigó, a pacsirta, a darázs, a hangya, az ürge, a giliszta, a vadliba, a sas, hogy csak néhányat említsek az átváltozásainkból. A megszületés ünnep, a foganás perce is az, a test foganásáé éppúgy, mint a gondolaté, a képzeleté. Átváltozom, tehát ünnepelek. És ünnepelek, mert alkotok" - írta A deszka galaktikája című írásában.

És még azt is, hogy „a csönd, ha elérem, mindig élő, elevenítő, sőt tápláló is, mint valami szőlőcukor, vagy üde vadvirágméz. És annyi, hogy kanálszám osztogathatom, mégsem fogy. Óráimon a csöndemet osztogatom. A zene csak utána következik (...). Zenei átváltozásaink a zene és a mozdulat közös gyermekei. Itt válik a zene varázslattá. Az átváltozás: varázsolás. (...) Az ihletett zenét a test felismeri. Arra törekszik, hogy belebújhasson, megmerülhessen benne, és teljességében fogadja be (...) A szellemi befogadással átélt zene hasonló ahhoz, ahogy a fénylő forrásvíz a köveket körüljárja, átmossa, fényesíti, és hosszú távra formálja."

„Az átváltozás mennyországi előszoba. Égbe kukucskálás" - e szavakkal zárta Kokas Klára A deszka galaktikáját.
Kokas Klára elment, de tanítása, könyvei, írásai révén velünk marad. Csendjéből még sokan, sokáig táplálkozhatunk, az átélt zene segítségével égbe kukucskálhatunk.
inf.:HetiVálasz.hu-ról