E szavakkal „idvezli” a régi magyar énekszerző I. László királyunkat, a magyar lovagkor mintaképét, pogány ízű mondák és legendák vitézét, egykor a legnépszerűbb magyar szentet. László (uralkodott: 1077–95) 49 éves, és a soron következő keresztes hadjárat kiszemelt vezére volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal, a későbbi „könyves” királlyal folyó viszálykodás közepette szélhűdés érte. 1095. július 29-én halt meg. Halálát követően kultusza szinte azonnal virágba szökkent. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták be már életében is legendássá nőtt alakját. Szentté avatását azonban csak III. Béla kezdeményezte 100 év múlva. III. Celesztin pápa az ő kérésére két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket.
1192. június 27-én, déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján üljük, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján.
Győr, Szent László hermája
A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt.
A László név a szláv Vladislav' úrfi, uralkodó fia' származéka. A moldvai csángók ajkán Vaszili. A nevet bizonyára lengyel édesanyja, Richeza választotta. Karácsonyi János gyanítása szerint ez talán az egyházi Dominicus, illetőleg Herrmann lengyel tükörszava. Máig tartó népszerűségét nemcsak keresztneveink hatalmas száma, hanem a belőle önállósult családnevek is tanúsítják: László, Laczi, Laczkó, Lacza, régi Laczkfy, Lászlóffy.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése