Természettudós, néprajzkutató, polihisztor, politikus

A sokoldalú természettudós, az állattan, a néprajz, a nyelvészet, a régészet kiemelkedő kutatója, HERMAN OTTÓ (Breznóbánya, 1835. jún. 26. – Budapest, 1914. dec. 27.)
Néprajzi tanulmányaim során találkoztam Herman Ottó munkásságával. A tudományos kutatásában, eredeti szempontú, gazdag ismeretanyaga, előadásmódjának árnyalt és lebilincselő módjával. Néprajzi, zoológiai, őstörténeti művei, természetleírásai egyúttal gondos tudománynépszerűsítő munkáival.
Egy kis izelítő az előadásmódjáról:

Csupán és egyedül a madarat választhatjuk ki, mely ha mással nem, már magában a röpüléssel is szükségképpen és egész erősen hívja ki a röghöz kötött ember figyelmét; a legegyszerűbbét is. S amidőn a figyelmet magára vonta, ott mutatkozik alakjának, színének, életmódjának nagy változatosságával; fészkelésével, hangjával és mindenével; sőt még avval a tulajdonságával is, hogy számos alakja – eltekintve a szelídített állapottól – szabad ösztönből úgyszólván az emberhez szegődik; az ember házára rakja fészkét, népesíti udvarát, kertjét, szóval mindenütt ott van, Ott él a szárazon, a vízen, a mezőségen, az erdőben; jár nappal, jár éjjel; egy nagy rész őszkor szárnyra kelve elvonulásával hirdeti a telet, tavaszkor visszatér és hirdeti a tavaszt; mindezt és sok mást az ember szeme láttára cselekszi.

A magyarság nem a színből, sem az alakból, hanem tisztán az életmódból alkotja meg magának a madár fogalmát; azután az életmód egészét vagy jellemzőbb mozzanatait viszonyítja saját állapotával, lelke alaphangulatával. Kivételt csak ott tesz, ahol a szín, az alak vagy rendkívüli, vagy egybevág más viszonyokkal, amelyek a köztudatban, vagy a közszokásban élnek; és különösen akkor, ha azok a hasonlat megalkotására kiválóan alkalmatosak.

A szelíd, különösen a hófehér galamb mindig a szelídség, szeplőtlenség, a szűziesség képe; a magyar ember szeretője neki „galambja”. Ennek még melegebb színt kölcsönöz a galamb hangja, az a búgó hang, mely saját szerelmi búgásával oly nagyon egyezik. A madár neve, mely átmagyarosított szláv, mellékes, mert a madár lényének felfogása a döntő körülmény. Hiába fehér a lúdja, kacsája, tyúkja, hiába hófehér a kócsag, sőt maga a hattyú is: ezeknek biológiai lénye távol esik a szerelmi érzet körétől, amelynek képe csupán a „csókolódzó”, turbékoló vagy búgó galamb lehet. A hattyú fehérségét csak a test egyik tulajdonságára vonatkoztatja.

A hollóra sokszor reá mondja a színt: „fekete”. Ez az akasztófa madara is, hogy miért, ezt majd megtudjuk; jelentős a színe, mely egybevág avval, amelyhez a nép a gyász fogalmát köti, s hogy ez így van, ezt teljesen kifejezi a népköltésnek e két sora:
A fekete holló gyászt visel magáért,
Én is gyászt viselek jegybeli mátkámért.
(Kriza János gyűjtése)
A magyar ember ismer: gémnyakú, gólyalábú, lúdtalpú embert; olyat is, aki „görbén hordja a nyakát, mint a daru”.
Ezek és kevés hasonlók vonatkoznak a színre és az alakra; a többieknek túlnyomó nagy többsége az életmód mozzanataiból ered. S ha valami, úgy a példabeszéd, közmondás, szólásmód az, amely a biológiára való hajlamot világosan bizonyítja, mert ezek a tapasztalásból vannak kikövetkeztetve.

sk.fotó

Büdös babuk berzenkedik a hattyúra. (A szennyes a tisztára.)
Büdös, mint a babuk.
A magyar ember tapasztalta, hogy a madár – ha tollán nem is látszik meg – tisztátlan életmódot folytat, fészkét szennyes anyagokból rakja, a példabeszéd megalkotásában tehát ez vezette, tudniillik a biológiai mozzanat.
Ilyenek:
A cinege is örül a tökmagnak.
Örül a fülemüle a hangyatojásnak.
(Táplálkozás)
Elmegy a fecske, marad a túzok.
(Vonulás és állandóság)
Fürj is megszokja a tarlót.
(Szükség)
Tiped-tapod, mint a tojó galamb.
(Gerjedelem)
Gyanakszik, mint a varjú.
(Óvatosság)
Két holló összevesz a koncon.
(Irigykedés)
A tyúk is lelapul, mikor kányát lát.
(Félelem, menekülés ösztöne)
Lúdtól tanul a liba.
(Nevelés)
Nehéz a pápista varjút húsra szoktatni.
(Álhatatosság az életmódban)
Nem fél a veréb a kőből faragott botos embertől.
(Tapasztalás)
sk.fotó

Itt a fő az, hogy a madár – valóság szerint is – rejtett életmódot folytat, s csak szava árulja el hollétét.
De sőt a színre alapítottaknál is legtöbbször ott a biológiai mozzanat is; így:
Hiába fürdik a csóka, nem lesz fehér hattyú soha.
Nyilvánvaló dolog, hogy itt nem a szín, hanem a fürdésben rejlő biológiai mozzanat teremtette meg a példabeszédet.

Nem kevésbé jellemző a népdal is, melyben a madár sűrűn szerepel, mégpedig leginkább úgy, hogy élete módjának jellemzőbb sajátságai a dal hangulatát teremtik meg s az ember állapotával is viszonyba hozatnak. Amint már láttuk, a holló színénél fogva a gyász madara; de a siralomházé és az akasztófáé is: mert mindég ott csavarog, ahol dög esik. A pecérkedő cigány tanyája régente közel esett az akkoron állandó akasztófához, s a holló megszállotta a nagy dögöt akkor, amikor kutya, keselyű már leszedte a „jó” részt: a holló a szemre vetette magát. Ez a kép mélyen bevette magát a nép lelkületébe, s a madár ott van a siralomház, az akasztófa körül, s akit a nemezis utolért, annak „a holló vájta ki mind a két szemét”.

A gerlice nem úgy szerepel, mint a galamb, s éppen ebben rejlik a nép biológiai hajlamának rendkívüli finomsága: a gerlice legszorosabban páros, ha párját veszti, valóban búsul, kesereg utána; ezért ennek a búbánatnak képe tükröződik a nép szemében s így dalában is.
A gerlicére vonatkozó biológiai megfigyelésnek és azután az emberrel való viszonyításnak talán legszebb virága ez a szilágysági dal:


Zsibó város szép helyt vagyon,
Közepében van a templom,
Alatta terem a csipke,
Rászállott egy bús gerlice.

„Mért búsúlsz te, bús gerlice?
Párod repül neked ide.”
„Nem kell nekem senki párja,
Ha az enyém el van zárva.”

„Megmondtam én, bús gerlice,
Ne rakj fészket az útfélre,
Mert az úton sok ember jár,
A fészkedre reá talál”.*