A harangok Rómába mentek...

Kíváncsi kutakodásaim közben egy 2005. évben Katona István cikkére akadtam, most megosztom Veletek. Úgy gondolom, most is találunk benne ismeretlen információt.

A harangok Rómába mentek

Anyai dédnagybátyám kanonok volt. Hajlott kora ellenére akkor, amikor én még lassacskán eszmélgettem, egy-egy vasárnapi szentmise utáni közösen elfogyasztott ebéd alkalmával mindig arról beszélt, újra kellene tanítani a magyarokat ünnepeik, szokásaik megtartására, mert különlegesen fontosnak tartotta azokat. Egyszerűen más állapotba kerül az ember a közösségen belül, ha a megszokottól, a hétköznapoktól eltérően viselkedik. Mert az ünnep kötelez! Kötelez a hagyományok megtartására, továbbéltetésére, kitép bennünket a szürkeségből, színt, örömet hoz az életünkbe. Megtartó ereje van! Felháborítónak tartotta, hogy az idegen kultúrák minduntalan ránk telepednek. Értelmezése szerint már az is nagy bűnnek számított, hogy a hónapjaink nevét sem tudjuk magyarul. És folytathatnám megannyi lázadozását, felháborodását, amelyeknek hol visszafojtott csendességével, hol pedig a szószékről mennydörgő hangorgánumával adott nyomatékot. Mindez még a múlt század hatvanas éveinek elején történt, amikor ugye még merőben más világot éltünk.
Ma, amikor már érett férfikorban vagyok, értettem meg a kanonok úr agg lázadásait úgy istenigazából. Bivaly nagy erővel tudnám már a fájdalmas igazságait a világba tele torokkal beleordítani, hogy megszégyenítőnek tartom azt a szellemi nihilt, azt a semmitmondás művészetét, amely mint szenny és mocsok ragad ránk, fojtogat bennünket hit nélküli életünkben! Ahol a hatalmasok minduntalan visszaélnek hatalmukkal, akkor is, ha tudják: népükért esküdtek Isten és ember előtt. Ugyan elmondja-e valaki ma felnövő fiataljainknak, hogy Szent György havában van a nagyböjt és húsvét? Hogy nagyhétben van nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap.

Mert már csak a húsvéthétfő, az öntözködés az ismert és fontos számukra. A megváltó halála és feltámadása belefullad a nyuszik ünnepébe és az alkoholba! Hát itt tartunk ma. Olyan jó lenne, ha nem kellene leírni, miért mennek a harangok nagycsütörtökön Rómába! Olyan jó lenne, ha nem kellene leírni, hogy azért locsolkodunk, mert a zsidók vízzel öntözték azokat az asszonyokat, akik Jézus feltámadásának hírét vitték, vagy mert a víz termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a locsolkodásnak! Mert nagyszombat a tavasz, a természet megújulása, az ember megtisztulása, asszonyaink nagytakarítása. Húsvétvasárnap Krisztus feltámadása. Egyre kevesebben tudunk már az ételszentelésről, Jézus-keresésről, határjárásról, kakaslövésről...
Ha már minduntalan kritizálom fiataljainkat tudatlanságuk s érdektelenségük miatt, elgondolkodhatunk azon is, hogy mindezeknek a hiányosságaiknak a bűnösei alapjában véve mi vagyunk. És elgondolkodhatnának egyházi és világi méltóságaink is, mert nekik is illenék ismerniük a liturgikus nagycsütörtöki lábmosás történetét, mert ez a szokás évszázadokon keresztül szerepelt az egyházi szertartásokban is. Magas rangú főpapok és királyok mosták meg ilyenkor tizenkét koldus lábát, aminek az volt a célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat.